Sitke

(A középkorban itt ált a Szent Lőrinc templom)

Szentháromság templom

Cím: 9671 Sitke, Petőfi Sándor u. 22.

Búcsú: Szentháromság vasárnap

A templom felújítására adományokat a következő bankszámlaszámon lehet befizetni: 72600287-10000678

A falu számos műemléki védettségű építménnyel rendelkezik. Legrégibb épülete a római katolikus templom. A források először 1327-ben említik a Szent Lőrinc tiszteletére épült, később visszabontott árpádkori templomot, amelynek helyére épült a Szentháromságnak szentelt, magas katedrális szerű templom. Mai formáját az 1767 és 1774 közötti barokk stílusú átalakítás során nyerte el. A templom egyhajós, keskenyebb, sokszög záródású szentéllyel. Tornya csak félig ugrik ki a homlokzatból, amely felett a Felsőbükiek címere látható. Nagyméretű, barokk, négyoszlopos főoltárán a négy egyházatya embernagyságú aranyozott szobra áll (Páris Mihály, 1774), az oltárkép a Szentháromságot ábrázolja (Dorfmeister István, 1774). Az 1775-ben épített és faragott szószék igazi remekmű. A Nepomuki Szent János mellékoltárnál taálható a régi, román stílusú templom kapujának timpanonjából megmaradt kőtömb rajta domborműként az "Isten báránya" motívum a kereszttel és sárkányokkal. A szentély alatt a Felsőbüki Nagy család temetkezett.

Kálváriakápolna

Cím: 9671 Sitke, József Attila u. 1.

A kastélyhoz közeli dombon, a Kövesen áll a "kálvária" kápolna, amelyet 1871-ben magánbuzgóságból építetett az akkori földesúr, Nagy Sándor. A neogót kálvária nyolcszög alakú tornyait homokkőből faragták, stációit pedig a kápolnát övező bástyaszerű támfalban, ill. az előépítményben helyezték el. A Kápolnáért Kulturális és Sportegyesület az évente ismétlődő nyárvégi koncertek bevételéből előteremtette a sokáig romos műemlék-jellegű épület felújításának költségeit. A millennium évében került sor az új pirogránit stáció- képek (Petrás Mária, 2000.) felszentelésére. A kálvária jelenleg művészeti, kulturális események, kiállítások, hangversenyek helyszíne. A 80-as években a falu lokálpatriótái szerveződni kezdtek, mozgásba jött a civil társadalom. Ma esküvök és keresztelők kedvelt helyszíneként működik a kápolna. Bőjti időszakban, a nagypénteki szertartást, keresztútat tartunk itt.

A nagysitkei „török emlék”

Írta: szenttamási Babos Lajos

Nagysitke község a sárvári járás keleti részében fekszik s a celldömölki járáshoz tartozó Nagysimonyi községgel határos. Lakossága színtiszta magyar. Lélekszáma a legutolsó népszámlálás szerint – a távollévőkkel együtt – 1149. A község keletkezése az Árpádok korába nyúlik vissza. Állítólag Ják nemzetség tulajdona volt. Földesurai a Sitkey-ek voltak, akik a vegyesházbeli királyok idejében tűntek fel egészen I. Lipót koráig. Utánuk a Niczky-ek következtek, s ezeket követték a mostan is ott élő Felsőbüki Nagy-család sarjai, akiknek jobbágyai voltak Sitke lakosai. (Tizedesek)

A régi falu még a római megszállás idejében valahol a Kőhányás-i dűlőben lehetett, ahonnan a szántóvető emberek eszközei már több régiséget hoztak felszínre. Az ezen a részen húzódó utat még most is „Város”-útnak hívják. E területen már békében is voltak ásatások , legújabban pedig (193. évben) a Kemenesaljai Múzeumegyesület kiküldöttje végeztetett itt ásatást, amikor is több értékes római sírleletre bukkant. Tehát ősrégi laktt hely Sitke, amint ezt a római leletek s a reánk maradt írott feljegyzések tanúsítják. De a népi szájhagyományok és mondák is sokat emlegetik a római, vagy török fürdőt, török kemencét s hasonló dolgokat. Kevesen tudják azt is, hogy a róm. kat. plébániának egy a tatárjárás előtti időben származó nagyon értékes és hibátlan „Agnus Dei”-je is van.

Nagy- és Kissitke határvonalán, Nagysitke község nyugati bejárójánál a sárvár-celdömölki törvényhatósági úton a két temető között áll az úgynevezett „sitkei török emlék” is. Ezen török emlékről nagyon sok szájhagyomány maradt fenn a lakosság között. Valamikor, pár évtizeddel ezelőtt, még a török félhold is rajta volt, amit csintalan gyermekek ledobáltak s azóta nyoma veszett. Állítólag török fővitéz fekszik alatta. Idősebb emberek állítása szerint fülkéiben csataképek voltak.

Kiszállásaim alkalmával megállapítottam, hogy az emlékmű nagyon is rossz karban van, az idő viszontagságai már annyira kikezdték, hogy több helyen, különösen a fülkéknél, átlátni rajta és annak a veszélynek van kitéve, hogy romba is dűlhet. Hogy ez meg ne történhessék, 1932. április 16-án jelentést tettem a sárvári járási főszolgabírónak az állítólagos török emlékoszlop állapotáról s a szakszerű renoválás szükségességéről. Egyidejűleg kutatni kezdtem könyvtárakban, múzeumokban, hogy tulajdonképpen mely időből is származik az emlékmű s milyen rendeltetéssel emelték. Payr „A dunántúli ev. egyházkerület történeté”-ben ezt írja róla: „Nagy- és Kissitke között török világból maradt oszlop áll, amely ma határjelzőül szolgál.” Evlia Cselebi, Thaly Kálmán, Takács Sándor nem említik. Érdeklődtem a sitkei plébánia levéltárában is; semmi nyom.

Mindamellett 1932-ben, 1933-ban és 1934-ben Kis- és Nagysitke községek költségvetésében az emlékoszlop fenntartási, javítási stb. költségei címen évenként 30-30 pengőt előirányoztam, ami jóváhagyást is nyert. Mintha csak éreztem volna, hogy az anyagiakon fog múlni a török emlék további sorsa.

Jelentésemet Vas vármegye alispánja szakvéleményezés végett átvette a Vasvármegyei Múzeumhoz. A múzeumtól 1932. Július 9-én Horváth Tibor Antal premontrei kanonok, a régiségtár őre, 1933. Ápr. 30-án pedig dr. Pavel Ágoston néprajzi tári őr és Fábián Gyula, a képtár őre szálltak ki Nagysitkén az emlékoszlop megvizsgálására. Horváth Tibor Antal 1933. Évi május 1-én keltezett szakvéleményében a kérdés lényegére vonatkozólag a következőket írja: „Se anyaga, se formája (stílusa) nem árul el semmi keleti jelleget. Hasonmása pedig, mely Szombathelyen a Paragvári-úton látható, katolikus egyházi célt szolgál: helyettesíti az utak szélére állítani szokott szent szobrot, vagy feszületet. Kora, amennyiben véleményt lehet kockáztatni ilyen minden különösebb jelleget nélkülöző építményről, a XVIII. századnál nem régibb.”

Fábián tanár véleménye szerint „az építmény alsó része régebbi eredetű, mint a felső koronázó rész, amely erősen hasonlít azon szentképtartó oszlopok befejező részéhez, amelyek Vas megyében számtalan helyen találhatók. Lehetséges, hogy az alapépítmény valóban régi, talán még a török előtti időkből származó, amely, mikor omladozni kezdett, renováltatott. A renoválás alkalmával a falusi építőmester tehette rá a koronázó felső építményt és tiszteletben tartva a hagyományt...a félholdat ismét alkalmazta... Tekintettel a hagyományra és az építmény szokatlan voltára, kívánatosnak tartaná, hogy azt jókarban tartsák, még pedig úgy, hogy az alapépítményt a mostani állapotban hagyják, hogy lássanak a kövek, s csak a felső építményt vakolják be és simítják le, a most már meglehetősen romlott állapotban lévő tetőzetet kijavítva, esetleg cementtel besimítva.” Dr. Pável Ágoston véleménye nagyjában fedte Fábián Gyula véleményét. „Nagy fontosságot tulajdonít azonban annak, hogy a néphagyományban mélyen gyökeredzik a török időknek emléke. (A határban a nép ma is emlegeti a török kemencéket.) Az ilyen konokul fennmaradó hagyományok rendesen sokat megőriznek a történeti valóságból és miután az emlékoszlop alapépítménye feltétlenül több száz éves és mivel a néphagyomány a legutolsó időkig fenntartotta a tetején volt török félholdnak az emlékét, nagyon valószínűnek tartja, hogy az oszlop maga tényleg a török időkből származó és valahogy a török megszállással összefüggő emlék lehetett... Javaslata az, hogy már csak a rendkívüli szívós helyi hagyományok tisztelete érdekében is az emlékoszlopot renoválni kellene és ha nem lehetne a valószínű eredeti alakot megállapítani, akkor a mai alakjában kellene restaurálni úgy, ahogyan Fábián is véleményezte. Az egész oszlopot pedig körül kellene venni egy kis kerítéssel és ligettel egy megfelelő tábla elhelyezése mellett.”

Az eltérő szakvéleményeket tartalmazó jegyzőkönyveket és a második kiszállás alkalmával készült fényképekkel és vázrajzokkal együtt 1933. Május 29-én a sárvári járási főszolgabíróság útján a Műemlékek Országos Bizottságához terjesztettem fel.

A Műemlékek Országos Bizottsága megvizsgálta a felterjesztett jegyzőkönyveket és szakvéleményt, de „a pillér korának megállapítása céljából szükségesnek tartja a köveket és téglákat kötő habarcsnak, nemkülönben a tégláknak esetleges jegyek szempontjából való megvizsgálását. Az emlékpillér helyreállítását az eredeti állapotnak lehetőleg kímélésével, kizárólag csak erősítő technikai műveletnek alkalmazásával, a cementnek és egyáltalán az eredetileg használt anyagoktól eltérő újabbkori anyagoknak mellőzésével kéri végrehajtani.”

Miután ezen leiratból magának az emlékoszlopnak a keletkezésére nem kaptam felvilágosítást, újabb felterjesztésemre a Műemlékek Országos Bizottságtól azt a választ kaptam, hogy a Műemlékek Országos Bizottsága a nagysitkei török emlék tégláit és habarcsát – fedezet hiányában – csak egy későbbi időpontban szándékozik szakértőjével megvizsgáltatni. Addig az emlék tetejének habarcsba rakott cseréppel való lefedése volna végrehajtandó az emlék megvédése céljából.

Miután az anyagiakról az érdekelt két község költségvetésének keretében 3 éven keresztül gondoskodtam, azonnal közöltem a Műemlékek Országos Bizottságával, hogy a kiszállás költségeit a község viseli. Erre a Műemlékek Orsz. Bizottsága azonnal kiküldte dr. Lux Kálmán építész, műegyetemi magántanárt, aki 1934. május 24-én csakugyan ki is szállt a helyszínre. Dr. Lux a szemle során a helyrehozatalra vonatkozólag szakszerű utasítással látott el, írásos jelentését pedig a Műemlékek Országos Bizottságához terjesztette fel, amely azt „egész terjedelmében elfogadta”, s a restaurálás technikai kivitelének sikere érdekében miheztartás végett nekem is megküldte.

Dr. Lux Kálmánnak 1934. V. 30-án kelt jelentése így hangzik: „Nagytekintetű Bizottság! A nagysitkei ú. n. török emléket f. hó 24-én megvizsgáltam. Vizsgálatom eredményéről a következőket van szerencsém jelenteni. Az emlék Nagysitke és Kissitke határában két út elágazásában emelkedik. Az emlék 90 cm széles, négyzetalapon emelt pillérépítmény, melynek alsó része réteges sitkei homokkőből épült, ezzel szemben négy félkörös fülkével tagozott felső része téglából készült. Az építményt kővel vegyes téglafalazatból előállított háromszögletes hasábtest nyeregtető módjára fedi le. Az egész eredetileg teljesen be volt vakolva. Ma ez a vakolat majdnem teljes terjedelmében lehámlott és csak imitt-amott látszik a régi vakolásnak némi nyoma és újabb tatarozásból származó vakolat. Mindenekelőtt megállapítottam, hogy az emlék alsó és felső része egykorú és nem áll meg az a régi feltevés, hogy az emlék felső, téglából készült része újabb keletű volna. A felső résznél a tégla alkalmazására azért volt szükség, mert az ott készített négy félköríves fülke kiképzése réteges homokkőből nehezen lett volna megoldható s ehhez már inkább faragott követ kellett volna igénybe venni. A négy félkörös fülke boltozása nagyon figyelemre méltó és kormeghatározó. A középkorban a ferde bélleletekkel kiképzett fülkéket vagy nyílásokat olyan boltövekkel boltozták át, melyeknek téglahézagai a nyílás homloksíkjára közel merőlegesen futnak s a boltöv téglái a ferdén álló bélletfalak vállainak nekivágódnak. A boltöv téglahézagai a középkorban tehát közel párhuzamosak. A későbbi időkben a ferdén álló bélletfalak vállaira megfaragás nélkül kezdték a téglákat rakni s a téglák összefaragása már csak a boltöv záradékában történt a jó kötés szabályainak lehető megtartásával. A középkornál fiatalabb boltöveknél tehát a téglahézagok a vállvonalakkal parallel futnak s a záradékban egymással hegyes-szög alatt találkoznak. Minden valószínűség tehát amellett szól, hogy a nagysitkei úgynevezett török emlékmű nem török, hanem még középkori s így tehát keresztény eredetű. Az emlékmű rendeltetése szerint halotti laterna volt, tehát olyan építmény, melynek fülkéiben halottak emlékezetére mécsest gyújtottak különösen november 2-án, halottak napján jutottak szerephez az ilyen halotti laternák, melyeknek számos példája maradt fenn Középfranciaországban. Roland Engerand „Les lanternes des morts” című munkájában nagyon sok ilynemű emléket publikált, köztük a nevezetes Fenioux-i halotti laternát, mely úgy művészi szempontból, mint nagyság tekintetében is a legnagyobbszerű ilynemű emléket képviseli. A nagysitkei halotti laterna régebben alkalmazott és azóta elenyészett török jelvény talán a török időkben került oda, de annak visszaállítása az emlék eredetére nézve megtévesztő volna, és a hamis romantika szolgálatában állna. Az emlékmű helyreállítása alkalmával tegyük rá a feketére festett kovácsolt vaskeresztet. Ami már most az emlékmű helyreállítási munkáit illeti, a következőket bátorkodom előadni: az emlékmű, mint már említettem, eredetileg vakolva volt, s ha az eredeti állapotot akarnák visszaállítani, az egész emlékműt újból vakolni kellene. Az eredmény azonban nem volna kielégítő, mert az emléknek sötét patinát mutató külseje egyszeriben újjá változnék, s nem tenné a százados építmény hatását. Ezt az eljárást tehát mellőzni kell, ezzel szemben leggondosabb kezeléssel némi cementtel javított fehérmészhabarccsal kell kitölteni a hézagokban mutatkozó üregeket és a hézagok kilúgozott hiányait. A hézagok üregei kitöltésénél a kezelendő részeket előbb vízzel jól meg kell áztatni, a habarcsot mintázó fával kell a hézagba benyomni és ugyancsak a mintázó fával lesimítani. A téglák és a kövek homlokzati felületeit gondosan meg kell óvni a habarccsal való elpiszkítástól. Néhány tégla hiányzik a fülkék talpaiból, ezeket is pótolni kell. A tetősíkokat fehér mésszel kevert portlandcement-betonból, vagy - fordított elnevezéssel élve – portlandcementtel erősen javított fehér mész habarcsból kell előállítani, mely habarcsban a mész a cementtel egyenlő arányban legyen keverve. Az emlékmű tetőgerincének közepére 50 cm magas, 35 cm széles feketére festett, durván kovácsolt vaskeresztet lehet állítani körülbelül 8 mm vastag és 25 mm széles kalapált vasból. Az emlékmű körül felállított tölgyfakorlát túlságosan magas s amellett túlkicsiny területet zár körül. A kerítést ugyanolyan erős fából készítve, alacsonyabbra kellene venni és kissé nagyobb területet bekeríteni, hogy az emlékmű jelentősége méltó módon kidomborodjék...”

Ezek után a helyrehozatal már könnyű dolog volt, mert az írásos utasítás szerint kellett csak eljárni. Rövidesen meg is történt a gondos restaurálás, mely után arra kértem a Műemlékek Orsz. Bizottságát, hogy az emlékművet, melynek fenntartásáról a község gondoskodni kíván, az állam vegye át a községi közbirtokosság részéről készségesen átengedett és telekkönyvileg is biztosított környező területtel együtt.

Kérésemre 1934. július 18-án 1271/1934. Szám alatt kelt átiratára van szerencsém értesíteni, hogy a nagysitkei kegyeleti laternát és neki szánt területet a Műemlékek Országos Bizottsága tulajdonába nem veszi át, hanem a laternát mint műemlékjellegű építményt nyilvántartja. A bejáratnál tervezett kőbe vésendő feliratot a következő szöveggel hagyja jóvá: „XV. Századbeli kegyeleti emlékmű. Helyreállított 1934. évben.”

Ezek után az egész ügyet Kis- és Nagysitke község képviselőtestületi gyűlésen lereferáltam, amely elhatározta, hogy a fenntartásról továbbra is a község fog gondoskodni, a kis telket bekerítteti és a kőbe vésendő megjelölést is elkészítteti. A községek lakosságát az emlékmű megóvására dobszó útján hívtam fel, történetéről pedig a téli időben tartandó iskolánkívüli népművelési előadások keretében fogok megemlékezni. A vonatkozó iratokat a megőrzendő fontosabb iratok között helyeztem el az emlékműnek restaurálás előtti és utáni fényképeivel egyetemben. Egy-egy másolatot kaptak a nagysitkei plébániahivatal, a Műemlékek Orsz. Bizottsága és a Vasvármegyei Múzeum.

Az emlékmű tulajdonképpeni eredete tehát a XV. Század homályában vész el. Nem csoda hát, hogy felállítására vonatkozólag sok éves kutatásaim ellenére sem találtam hiteles adatot, hisz a török megszállás idejétől kezdve úgyszólván minden írásos feljegyzésük tönkre ment, a plébániahivatal iratai pedig csak az 1600. évek végétől, illetve az 1700. évek elejétől vannak meg.