„Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent”

Mindenszentek ünnepe nem elsősorban a halálról, hanem az életről szól. Arról az örök életről, amelyre Isten mindannyiunkat meghívott.

Ma azokat ünnepeljük, akik már célba értek. Akik befejezték földi életüket, és Isten szeretetében megtalálták örök boldogságukat.

Vannak közöttük jól ismert szentek: Szent István király, Szent Erzsébet, Szent Ferenc, Szent Teréz. De mellettük megszámlálhatatlanul sok olyan ember is, akinek a nevét nem őrizte meg a történelem.

Egyszerű édesanyák, édesapák, nagyszülők, becsületes munkásemberek, akik csendben, hűségesen élték meg hitüket.

Talán olyan emberek is, akikkel mi magunk találkoztunk életünk során.

Mert a szentség nem csak a kiválasztott kevesek kiváltsága. A szentség mindannyiunk hivatása.

A mai evangéliumban Jézus felmegy a hegyre, és elmondja a nyolc boldogság tanítását.

Különös szavak ezek.

Jézus nem azt mondja, hogy boldogok a gazdagok, a hatalmasok, a sikeresek vagy azok, akiknek minden kívánságuk teljesül.

Hanem ezt mondja:

„Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent.”

Milyen más ez, mint amit a világ tanít!

A világ sokszor azt mondja: akkor leszel boldog, ha sok pénzed van, ha mindenki elismer, ha kényelmes az életed, és nem kell semmiben hiányt szenvedned.

Jézus viszont arra tanít, hogy az igazi boldogság nem a külső körülményeinktől függ, hanem attól, hogy milyen szívvel élünk.

Lehet valaki gazdag, mégis boldogtalan. És lehet valaki szegény, beteg vagy idős, mégis békesség van a lelkében, mert tudja, hogy Isten szereti őt.

A szentek éppen ezt értették meg: nem az teszi naggyá az embert, amit birtokol, hanem az, amennyi szeretetet képes adni.

Sokszor úgy gondolunk a szentekre, mint rendkívüli emberekre, akik soha nem hibáztak, soha nem voltak gyengék, és mindig mindent jól tettek.

Pedig ez nem így van.

A szentek is emberek voltak. Voltak nehézségeik, kísértéseik, csalódásaik. Ők is elfáradtak, néha féltek, és olykor hibáztak.

De volt bennük valami, ami különlegessé tette őket: újra és újra Isten felé fordultak.

Szent II. János Pál pápa egyik sokat idézett mondata így hangzik:

„Ne féljetek! Nyissátok meg, sőt tárjátok ki Krisztus előtt a kapukat!”

Ez a mondat a szentség útját is megmutatja.

Nem kell rendkívüli dolgokat véghezvinnünk ahhoz, hogy szentté váljunk. Elég, ha megnyitjuk szívünket Krisztus előtt, és engedjük, hogy ő alakítsa életünket.

Kedves Testvérek!

Engedjétek meg, hogy elmondjak egy tanulságos történetet.

Egy kis faluban élt egy idős asszony. Nem volt gazdag, nem töltött be fontos tisztséget, és a falun kívül szinte senki sem ismerte.

Minden vasárnap ott volt a szentmisén. Mindig ugyanabban a padban ült, kezében az imakönyvével.

Az emberek megszokták a jelenlétét.

Ha valaki megbetegedett, ő meglátogatta. Ha egy családban gyász volt, vitt egy tál meleg ételt. Ha valaki magányos volt, leült mellé beszélgetni. Ha valakiről rosszat mondtak, inkább hallgatott, vagy megpróbálta megvédeni.

Egy alkalommal valaki megkérdezte tőle:

– Miért segít mindig másokon? Hiszen magának sincs sok mindene!

Az idős asszony elmosolyodott, és így válaszolt:

– Tudja, én nem tudok nagy dolgokat tenni. De amit meg tudok tenni, azt szeretettel szeretném megtenni. Hátha egyszer az Úr Jézus azt mondja nekem: amikor annak az embernek segítettél, valójában nekem segítettél.

Amikor az asszony meghalt, a temetésén megtelt a templom.

Sokan akkor döbbentek rá, mennyi jót tett ez az egyszerű ember.

Nem épített templomot, nem írt könyvet, nem lett híres.

De szeretetével sok ember életét tette szebbé.

Ez a történet arra tanít bennünket, hogy a szentség sokszor nem a rendkívüli tettekben, hanem a mindennapi szeretetben mutatkozik meg.

Talán a mi falvainkban is éltek és élnek ilyen emberek.

Olyan nagymamák, akik esténként elimádkozták a rózsafüzért a családjukért. Olyan édesapák, akik becsülettel dolgoztak, és gondoskodtak gyermekeikről. Olyan emberek, akik évtizedeken keresztül hűségesek maradtak Istenhez és egymáshoz.

Nem voltak tökéletesek, de törekedtek a jóra.

Mindenszentek ünnepe arra emlékeztet bennünket, hogy az ilyen csendes, hűséges életeknek is örök értékük van Isten előtt.

A mai evangéliumban Jézus ezt is mondja:

„Boldogok az irgalmasok, mert nekik is irgalmaznak.”

Milyen nagy szükség lenne ma az irgalomra!

Hány családban vannak régi sérelmek! Hány testvér nem beszél a testvérével! Hány szomszéd fordít hátat a másiknak egy régi vita miatt!

Néha évek, évtizedek telnek el haragban.

Pedig milyen rövid az emberi élet!

Amikor a temetőben megállunk egy sír mellett, sokszor eszünkbe jutnak az elmulasztott lehetőségek.

Bárcsak többször meglátogattam volna! Bárcsak kimondtam volna, hogy szeretlek! Bárcsak megbocsátottam volna neki!

Amit ma megtehetünk szeretetből, azt ne halasszuk holnapra!

Ha valakivel haragban vagyunk, próbáljunk kibékülni. Ha valaki magányos, keressük fel. Ha valakinek segítségre van szüksége, ne fordítsuk el a fejünket.

Mert a mennyország felé vezető út nem valahol messze kezdődik, hanem itt, a mindennapi életünkben.

A családunkban, a munkahelyünkön, a szomszédaink között, a templomi közösségünkben.

Kalkuttai Szent Teréz egyik legismertebb gondolata így szól:

„Nem mindannyian tehetünk nagy dolgokat, de kis dolgokat nagy szeretettel igen.”

Milyen egyszerű, mégis milyen mély igazság!

A szentség nem feltétlenül nagy tettek sorozata. Sokszor egy jó szó, egy türelmes meghallgatás, egy megbocsátás, egy elmondott imádság.

Isten szemében ezek a kis dolgok is nagy értéket képviselnek.

És van még valami, amiről Mindenszentek ünnepén nem szabad megfeledkeznünk.

A szentek nemcsak példaképeink, hanem közbenjáróink is.

A katolikus hitünk szerint az Egyház közössége nem ér véget a halállal.

Mi, akik még itt élünk a földön, és azok, akik már Isten dicsőségében vannak, ugyanahhoz a nagy családhoz tartozunk.

Ezért kérjük a szentek közbenjárását. Nem azért, mert ők Isten helyébe lépnek, hanem mert velünk együtt és értünk imádkoznak az Úrhoz.

És amikor ezekben a napokban elhunyt szeretteinkre emlékezünk, a feltámadás reménye erősíti a szívünket.

Nem tudhatjuk bizonyossággal, hogy egy-egy elhunyt szerettünk már eljutott-e az örök boldogságra. De Isten irgalmába ajánlhatjuk őket, és imádkozhatunk értük.

Mindenszentek ünnepe ezért a remény ünnepe is.

Arra emlékeztet, hogy életünk végső célja nem a temető, nem a sír, hanem az örök élet Istennél.

Jézus nemcsak a földi életünket akarja szebbé tenni, hanem örök boldogságra hív bennünket.

Ma, amikor a szentekre tekintünk, tegyünk fel magunknak három egyszerű kérdést.

Vajon azok, akik velem élnek, megtapasztalják-e rajtam keresztül Isten szeretetét?

Tudok-e megbocsátani, amikor megbántanak?

És ha egyszer véget ér földi életem, mi marad utánam az emberek szívében?

Mert egyszer mindannyian elmegyünk ebből a világból. Az otthonunk, a vagyonunk, a földi eredményeink itt maradnak.

De a szeretet, amelyet adtunk, nem vész el.

Mindenszentek ünnepén ne csak csodáljuk a szenteket, hanem induljunk el mi is azon az úton, amelyen ők jártak.

Nem kell hozzá különleges képesség, nagy vagyon vagy rendkívüli tehetség.

Csak egy Isten felé nyitott szív, őszinte hit, és készség arra, hogy mindennap egy kicsit jobban szeressünk.

Mert a szent nem az az ember, aki soha nem esik el, hanem az, aki Isten kegyelmével mindig újra feláll, és továbbindul felé.

Kérjük ma a Boldogságos Szűz Mária és minden szent közbenjárását, hogy életünk végén mi is meghallhassuk Krisztus hívását, és beléphessünk az örök boldogságba.

És amikor majd egyszer ránk emlékeznek, ne csupán azt mondják, hogy sokat dolgoztunk, sok mindent elértünk, hanem azt is:

Jó ember volt. Tudott szeretni. Volt benne hit. És általa egy kicsit közelebb kerültünk Istenhez.

Adja Isten, hogy így legyen!