Emlékezés és remény – közös imádság halottak napján

November elején különös csend borul a temetőkre. A sírokon virágok nyílnak, mécsesek gyúlnak, a sétányokon családok járnak. Megállunk egy-egy ismerős név előtt, megigazítjuk a koszorút, meggyújtjuk a gyertyát. Ilyenkor sokszor azok az emlékek is közel kerülnek hozzánk, amelyeket a hétköznapok sietségében ritkábban idézünk fel: egy kedves hang, egy mozdulat, a közös étkezések, a régi ünnepek, egy biztató mondat.

A sírnál állva különösen érezzük, mennyire hozzátartozik életünkhöz az, akitől el kellett búcsúznunk. Lehet, hogy hosszú évek teltek el azóta, mégis eleven a hiánya. Mások talán az első halottak napját élik át nélküle, és még egészen friss a veszteség fájdalma. Isten elé vihetjük mindezt: könnyeinket, hálánkat, kérdéseinket és azt is, amit nehéz szavakba önteni.

A szeretet emlékezik és imádkozik

Halottak napján az Egyház az elhunytakért imádkozik. Hálát adunk mindazért a jóért, amelyet rajtuk keresztül kaptunk, és kérjük számukra Isten bocsánatát, megtisztító irgalmát és az örök élet teljességét.

Amikor valakit szeretünk, szeretnénk érte tenni valamit. Életében gondoskodunk róla, meghallgatjuk, segítjük, mellette maradunk a nehézségekben. Halála után szeretetünk az imádságban is folytatódhat. Amikor elmondunk érte egy Miatyánkot, szentmisét ajánlunk fel, vagy csendben Istenre bízzuk őt, hitünket fejezzük ki: kapcsolatunkat Isten szeretete őrzi.

Talán vannak bennünk kimondatlan szavak is. Egy elmaradt köszönet, egy bocsánatkérés, egy beszélgetés, amelyre már nem jutott idő. Ezeket is az Úr elé helyezhetjük. Kérhetjük, hogy gyógyítsa szívünk sebeit, segítsen megbocsátani, és adjon békét mindabban, amin már nem tudunk változtatni.

Krisztus világossága a gyászban

Jézus Lázár sírjánál maga is könnyekre fakadt. Ismerte a barátságot, a szeretetet és az elválás fájdalmát. Ezért a gyászoló ember bizalommal fordulhat hozzá. Nem kell előtte erősnek mutatkoznunk, és nem kell szégyellnünk könnyeinket.

Ugyanő mondja: „Én vagyok a feltámadás és az élet.” (Jn 11,25) Ez az ígéret a keresztény remény alapja. Jézus halála és feltámadása megnyitotta számunkra az örök élet útját. Amikor elhunytjainkért imádkozunk, abba a Krisztusba kapaszkodunk, aki legyőzte a halált.

A temetőben égő mécses lángja törékeny. Óvjuk a széltől, kezünkkel körbevesszük, figyeljük, amíg biztosan égni kezd. Hasonlóképpen szorulhat gondozásra bennünk a remény is. A közös imádság, Isten igéje és a szentmise segít, hogy a veszteség idején is meg tudjunk maradni az Úr közelében. Akkor is rábízhatjuk magunkat, amikor még sok bennünk a fájdalom, és kevés a szó.

Miért imádkozunk együtt a temetőben?

Falvaink temetői közösségünk történetét is őrzik. Ott nyugszanak azok, akik előttünk éltek, dolgoztak, családot alapítottak, gyermeket neveltek, és továbbadták a hitet. Szülők, nagyszülők, házastársak, gyermekek, rokonok, barátok és szomszédok. Sokan közülük együtt ültek velünk a templomban, velünk ünnepeltek, és velünk hordozták a mindennapok terheit.

A közös imádságban azoknak az elhunytaknak is helyük van, akiknek sírjához már senki sem tud eljönni. Emlékezünk az elfeledettekre, a magányosan elhunytakra, mindazokra, akikért talán senki sem mond külön imát. Az Egyház könyörgése őket is Isten irgalmába ajánlja.

A síremlékek megáldásakor az Úrhoz fordulunk. Kérjük az elhunytak örök nyugalmát, a gyászolók vigasztalását, és azt, hogy ezek a sírhelyek a feltámadás reményére emlékeztessenek bennünket. A szenteltvíz keresztségünket is felidézi: Krisztushoz tartozunk, aki az örök életre hívott meg minket.

Az emlékezés a jelenünket is formálja

A temető csendjében saját életünkre is másként tekintünk. Sok minden, ami hétköznap olyan sürgetőnek látszik, háttérbe kerül. Világosabban érezzük, milyen nagy ajándék az együtt töltött idő, a békesség, a figyelem és a szeretet.

Elhunyt szeretteink emléke arra is indíthat bennünket, hogy jobban megbecsüljük azokat, akik még mellettünk vannak. Keressük fel az egyedül élő családtagot, hallgassuk meg türelemmel az időseket, mondjuk ki a köszönetet, és tegyük meg az első lépést a kiengesztelődés felé. Amit szeretteinktől jónak és igaznak tanultunk, azt saját életünkben vihetjük tovább.

Halottak napján így a hála is megszólalhat bennünk. Megköszönhetjük Istennek mindazokat, akiknek szeretete otthont adott, akik munkájukkal gondoskodtak rólunk, akik imádkozni tanítottak, vagy példájukkal segítettek a jó úton maradni.

Szeretettel hívunk a közös imádságra

November 2-án álljunk meg együtt elhunyt szeretteink sírjánál! Hozzuk magunkkal emlékeinket, fájdalmunkat és hálánkat. Imádkozzunk azokért is, akik ezekben a napokban különösen nehezen viselik a gyászt, és figyelmünkkel segítsük azokat, akik egyedül maradtak.

Amikor meggyújtjuk a mécsest, mondjunk el egy imát is. Bízzuk szeretteinket arra az Istenre, aki név szerint ismeri őket, és egész életüket irgalmas szeretetével öleli át.

Adj, Uram, örök nyugodalmat nekik,
és az örök világosság fényeskedjék nekik!
Nyugodjanak békében! Ámen.