Február 2. – Gyertyaszentelő Boldogasszony

A katolikus falvak világában ez a nap mindig különleges volt. A megszentelt gyertya végigkísérte az ember életét a bölcsőtől egészen a koporsóig. Ott égett az újszülött mellett, előkerült súlyos betegség idején, meggyújtották a haldokló ágya mellett, és jelen volt a búcsú pillanatában is. Ünnepeken, karácsonykor és húsvétkor újra elővették. A család számára a szentelt gyertya a védelem jele volt, a békesség őrzője, a sötétségben felragyogó kapaszkodó.

A néphagyomány különleges erőt tulajdonított neki. Vihar, villámlás vagy jégeső idején meggyújtották, egyes vidékeken még az épülő ház falába is tettek belőle egy darabot. A termékenységért és a nyugalomért a kilincsre akasztották, vagy megveregették vele a gyümölcsfákat. Otthon nagy becsben tartották: a sublótban, a ládafiában, sokszor a szentképek közelében kapott helyet.

Ehhez a naphoz időjárási és termésjóslások is kapcsolódnak. Ismerjük a medvés hiedelmet, de figyelték a szelet, a havazást, még a jégcsapok hosszát is. A régi regulák szerint a napos Gyertyaszentelő hosszabb telet ígér, a borús idő pedig közeledő tavaszt sejtet. Így lett ez a nap egyszerre lelki ünnep és a természet ritmusát fürkésző jeles alkalom.

Számunkra ma talán mást jelent, mint régen, mégis ugyanarra hív. Hogy megálljunk egy pillanatra. Hogy kézbe vegyünk egy gyertyát, és engedjük, hogy fénye megszólítson bennünket. Krisztus világossága nem hangos. Csendesen világít. Otthonainkban, közösségeinkben, a szívünk mélyén.

Amikor Gyertyaszentelőkor hazavisszük a megszentelt gyertyát, vigyük magunkkal ezt a belső fényt is. Legyen jelen imádságainkban, családi beszélgetéseinkben, a hétköznapok apró döntéseiben. Mert egy kis láng is képes utat mutatni, ha körülötte sötét van.